Kutasi Horváth Katalin: Mesélő kövek
Duda szólt dobbal, hívott a várfal,
Csudaszép dallam zengedezett.
Nem találkozhattunk janicsárral,
De kaftánja kölcsönben lengedezett.
Nyugalmat árasztott minden fája
– Uralmat török már nem gyakorolt –,
Drégelyi túrának megvan a bája,
Védeni hány vitéz felgyalogolt!
Mesélnek köveid. Füvek cirógatnak egyre téged, kit egykor oly sok vér szennyezett be lódobogások közepette bőszen. Vitézek figyelték falaid mögül a rontásodra közeledőket, s védelmeztek, míg tudtak életük árán, akár a sokszoros túlerővel szemben.
Megbabonázott már lent is Drégely,
Megzabolázott a vadon szava.
Nem ért utol a titkos métely,
Csendért kiáltott szívem zaja…
Négyszáznegyvennégy méter! Épp ilyen magasan fekszel, egy vulkanikus sziklacsúcson szenderegve! Arany balladájában felhőbe hanyatlottál, te, dicsőséges, ámde most annyira békességes, igaz, azóta még inkább megkopott, megfogyatkozott drégeli rom! Kellemes benyomást keltő hegyek öveznek. Legszívesebben végigsimítanám őket! Mint ahogy persze köveidet is egyenként megtapogatnám, hátha mindeközben még több titkot súgnának rólad, mint amit te magad sugárzol messze faladról. A Börzsöny szívében lakozol. Egy igazi hegyi sasfészek voltál valaha e kiváló és alkalmas helyen! Tán még óriások is tanyáztak közeledben. Mesés varázsod hosszasan átjár.
Csodák erdejében
hallatszik a csend,
békét repít
a szellő.
Most nyugalmat árasztasz, mélázva elmerengek, ha megmaradt falaid fölött nézek a messzeségbe, áldott béke árasztja el lassan nyughatatlan szívem, de nem mindig éreztem volna így közeledben, veszedelmeket elszenvedve az ellenség gyűrűjében. Szinte látom megelevenedni a múltad. Hiába a kék égben fürdőző ártatlan és meglepően szelíd bárányfelhők nyugalma, vagy a romos köveid közül elém tárulkozó csodálatosan megindító körkép…
Szinte hallom, ahogy IV. Béla kiadja a parancsot, s rendeletére a Hontpázmány nemzetség már rakja is falaidat nagy gonddal a mongol könnyűlovasok elvonulása után. Tán ott sürgölődöm köveid védelmében Demeter nemes úr szolgaszemélyzete közt. A következő pillanatban pedig úgy érzem, én birtoklom váradat, de kénytelen vagyok meghódolni Csák Máté előtt. Hol a hűséges főnemes, Tari László szemével nézlek, hol pedig az egyik esztergomi érsek szól belőlem, s épp arra az elhatározásra jutok, hogy váradat fényes vadászkastéllyá alakíttatom át.
Drégely várfalai
életre kelnek,
táncra perdül
a régmúlt.
De a tánc, a mulatozás, a muzsika és a jókedv ellenében kardok csörrenését, lovasportyázók zaját hallom felerősödni. A csekély létszámú helyőrség elszánt tagjaként összecsapásra készülök a környékbeli falvakat fosztogató pogány lovasokkal.
Most meg lángokban áll minden! Hallom a tűz ropogását, megtapasztalom félelmetes, pusztító erejét. Szapolyai katonái égették fel nemrég alattad elterülő mezővárosunkat. Az egyik lakos kétségbeesett szívével próbálom feldolgozni, hogy marháimat el akarják hajtani, s én nem tehetek érdemben semmit, csak jajveszékelek hiába…
S hogy most mit élek meg éppen? Elesett Esztergom, oda Nógrád. Engem nevez ki az érsek a drégelyi uradalom intézőjévé és a parancsnokoddá, engem, a jobbágy származású Szondi Györgyöt! A mindenségit, mennyire elavult vagy már, te, sokat megélt, dicső végvár! Mindenáron meg kell valahogy erősítselek. Aztán…
Villámcsapásoktól
megreszket várunk,
lángokban áll
a raktár.
Fülembe cseng az intelem. Tartsuk szárazon… Azzal nem is volt baj! Ám az egyik villám telibe találta, így nagy csinnadrattával kigyulladt a puskaporos raktárunk… Átjár az aggodalom: iszonyatosan kevés a lőszerünk! Legalább muníciónk volna, ha már a fizetésünk megint késik… Hiába a kétszeri királyi felszólítás, a kamara csak nem fizeti meg háromszázhuszonkét forintomat! Nem is csodálkozom tehát, hogy az alkapitány, Bekefalvy Gergely a török közeledésének hírére a pénztelenség okán épp továbbáll…
Aztán azon töröm a fejem, hogy mit is akarok én itt, hogy veszem védelmembe falaid kevéske jó katonámmal Ali pasa tizenkétezres seregével szemben? Miért is gondolja a királyunk, hogy tíz tucat emberrel megválthatom a világot, akarom mondani: megvédhetem váradat? Bár köszönettel tartozom! Selmecbánya épp most küld a segítségemre még 26 férfiút…
Tinódi históriája hallik,
Birkózni kezdett a magyar vitéz,
Szondi a jó szóra biz nem hajlik,
Folyni itt vér fog, ahogy kinéz…
Kétnapi ágyúzás süketít már, látom, ahogy magas kaputornyod beomlik éppen. Arcéled rommá lőve… Mártont, a szomszédos Oroszi papját épp most tanácsoltam el rövid válaszommal. Ali küldte hozzám, hogy adjam meg magam… Mit is képzel ez a török? Csak úgy háborog bennem továbbra is Szondi szíve…
Apródjaim által
csak azt kérhetem:
Tisztességgel
temettess!
Megint fellángol a tűz. De most magam gyújtottam máglyát. Minden értéket tűzbe vetek, hogy abból semmi ne juthasson az ellenség kezébe! Igen, igaz! Nem kívánom senkinek az érzést, nagyon meg kellett keményíteni a szívemet… Lovaimat is megöltem, leszúrtam őket, s persze török foglyaimat is.
Vége a dalnak és a csatának,
Égbe szállt katonák szárnya lebeg,
Már csak a bárányfelhők valának,
Árnyak közt nem bujkál más, csak meleg.
Érzem a júliusi forróságot. Elmúlt mindez, romokban őrzöd múltunk, így maradtál utódainknak. Tovább romlottál a szél viharában, a mardosó jégben, dörgő szelekben. Állagod vészes. Hogy is őrizzünk téged, ha lehullasz a porba, s egykori dicsőséged lassacskán elillan messze? Hogy tartsunk így meg téged? Arany szavai misztikus színeket festenek romjaidra, s ha te el is pusztulnál végleg, emléked él, míg őt idézzük…
Balogh Béni – Omló bástyákon hulló csillagok
