Nemzeti és Történelmi Emlékhelyek Magyarországon (Budapest, 2014) c. kiadvány alapján
A 16. századi török háborúk és a magyar hőskultusz egyik szimbolikus helyszíne. Ali budai pasa 1552-ben 12 ezer fős sereggel ostromolta Drégelyt. Szondi György másfélszáz katonájával négy napon keresztül tartotta a várát, de az utolsó rohamban valamennyi védő elesett. Szondi alakját a 19. századi irodalmi művei tették a nemzeti emlékezet részévé.
Drégely várra a 16. századi események miatt lett a török ellen vívott háborúk és a katonai önfeláldozás fontos emlékhelye. A nemzeti emlékezetben Drégely az egykori várparancsnok, Szondi György kapcsán kapott helyet. Drégely vára ma közigazgatásilag Drégelypalánk községhez tartozik. Drégely és Palánk egykor két település volt, és mindkettő kivette a részét a török ellen vívott harcokban. Drégely a régebbi község, amely már az Árpád-korban létezett, Dragul néven tett róla említést először oklevél 1274-ben. Palánk az 1575-ben a falu temploma köré, fából épített erősségről kapta a nevét. A várat, amely egy 444 méter magas andezitkúpon épült, valószínűsíthetően a 13-14. század fordulóján emelhették. A település és a vár a középkor során többször is gazdát cserélt, 1311-től 1321-ig Csák Máté ellenőrzése alatt állt, majd királyi várként a honti ispánt alá tartozott. Később Palóczy György esztergomi érsekhez, majd Széchy Dénes bíboroshoz került, aki trónviszályok idején V. László híveként I. Ulászlóval szemben megerősítette a várat. A 16. században elejéig Drégely a magyar érsekek nyaraló kastélyaként szolgált, komoly katonai jelentőséget a török betörések idején kapott.
A mohácsi csata után Várday Pál érsek Drégely várába menekült, ahol állandó helyőrséget
tartott, amely később a király is megerősített. Miután Esztergom és Nógrád erősségei elestek, Várday Szondit nevezte ki uradalmi intézővé és a vár parancsnokává. Drégely a bányavárosokat védő végvári vonal előőrsének szerepébe kényszerült, amikor Ali budai pasa 1552-ben a Hont vármegyei várak ellen fordult. Drégely nem számított komoly erősségnek, mindössze 146 fős helyőrsége volt. Ali több mint tízezer katonájával 1552. július 6-án érte el a vár alatt elterülő, ma Töröktábornak nevezett fennsíkot. Először a várat körülölelő palánkot, a „külső várat” semmisítette meg, majd lövetni kezdte a kaputornyot is. A budai pasa Márton nagyoroszi papot küldte követségbe a vár kapitányához, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljon. Szondi elutasította a török hadvezér ajánlatát és Libárdy, valamint Sebestyén nevű apródját a pasához küldte, hogy gondoskodjon róluk. A török nem sokkal ezután elpusztították a sziklavárat is, felkoncolva az életben maradt védőket. Ali pasa a hagyomány szerint ugyanakkor méltó módon temette el Szondit.
Szondi György sírja ugyan a mai napig nem került elő, ám alakját már a kortársak elé is a hősiesség és az önfeláldozás példájaként állította a híres 16. századi énekmondó-történetíró, Tinódi Lantos Sebestyén. Tinódi a Budai Ali basa históriája címet viselő siralmas énekben nem csupán a vár ostromának és bevételének körülményeiről és eseményeiről tudósít, de a katonai tiszteletadást, s tulajdonképpeni temetési szertartást is részletesen leírja: „Jó Drégelnek vára lőn basa kezébe,/ Szondinak az testét vivék eleibe,/ Fejét keresteté, az testhözviteté, / Mint oly vitéz embört nagy szépen temetteté.” Tinódi értelmezésében maga a pasa (és persze művén keresztül Tinódi) teremtette meg a Szondi-hős kultusz máig élő hagyományát: „ Jó dicséretébe lőn Szondi vitézsége, / Feje felé írott kopját feltétete.” A kultusz a 19. század elején Kölcsey Ferenc elevenítette fel az 1830-ban írt Szondi című költemények utolsó két sorával, bekapcsolva Szondi mitizált alakját a 19. századi modern magyar nemzetépítés diskurzusaiba. Szondi, a hős várparancsnok a katonai önfeláldozás szép példájaként kapott helyet a nemzeti panteonban a másik hős Zrínyi Miklós mellett, Kölcsey a Zrínyi dalában összekapcsolta a két tragikus történelmi figurát, amikor lírai párbeszédben, a Szondira visszatekintő Zrínyi alakjában a jelen sivárságát a régmúlt dicsőségéhez mérve szólalt meg.
„Hol van a bérc, és a vár fölette, / Szondi melynek sáncait védlette, / Tékozolva híven életét;/
Honnan a hír felszáll, s arculatja / Lángsugárit távol ragyogtatja, / S fényt a késő századokra vét?” Czuczor Gergely 1832-es balladájában is az egykori aranykor hőseként jelenik meg Szondi, kinek „Most a maradék magyar áldja nyomát / S enyhítgeti mennyei béke porát.„Ezt követően Szondi alakját a 19. század folyamán több más verses és prózai munka is megörökítette, azonban a drégelyi várparancsnok a mai olvasó számára vitathatatlanul Arany János 1856-os balladáján, a Szondi két apródján keresztül vált a történelmi panteon részévé.
 |
 |
A Szondi-kultusz ápolására 1868-ban alakult meg Arany János, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold és Simor János részvételével a Szondi Emlékbizottság. A társaság kezdeményezéseire 1885-ben emlékkápolnát szenteltek fel, szobrot és zászlót állítottak Szondi emlékének a Babat-hegyen. Az építményeket a 20. század hetvenes éveiben lebontották. A falu közepén a nyolcvanas években helyezték el Kő Pál szobrászművész munkáját, Szondi jelképes szarkofágját. A vár romjainál 2004-ben állítottak fel Melocco Miklós alkotását, amely szintén az egykori váralapítvány alakját övező hagyomány továbbélését bizonyítja.