Az „Apródok útja” tanösvény Drégelypalánk községtől a várig 8 állomáson végighaladva megismerteti a látogatókat a falu helytörténeti értékeivel, a szőlőhegyek történetével, patakok és erdők élővilágával, a Börzsöny forrásaival és végül a vár történetével. A várból egyedülálló kilátás nyílik a szomszédos hegyekre.
2007. július 17-én, a Szondi várjátékok programjához kapcsolódva adták át az „Apródok útja” tanösvényt.
1. állomás: Drégelypalánk – Falu az „északi hegyek ölelésében”
A drégelyi sziklavár a hősi helytállásról és hazaszeretetről üzen a mának, az idelátogató turistáknak, a kései unokáknak. A várhoz közel két óriás sétaút vezet akácok, tölgyek ösvényein, kis tisztásokon át. Drégelypalánk tulajdonképpen két községből alakult ki. Drégely nevének első okleveles említése 1274-ből való, egy 1546-ból származó királyi dekrétum Dréghely néven említi. Ezt a nevet a vár alapítóitól kaphatta, akik nagyszerű építmények és a várat körülvevő hegyek látványa miatt nevezhették el. Drégelypalánk gazdag népi hagyományokkal rendelkezik. Ma is élő hagyomány a farsangolás, a tavaszváró kiszézés, a húsvéti tojásfestés és locsolás, a pünkösdke járás, az aratási és szüreti felvonulás, a vendégségi búcsú, a karácsonyi betlehemezés és Szentcsalád-járás. A Szondi-hagyomány ápolásával, a minden év júliusában megrendezésre kerülő várjátékokkal adózunk a végvári hősök emlékének.
2. állomás: Szent Vendel kápolna
Az ősi Drégely település központját a Szent Vendel tiszteletére, 1857-ben barokk stílusban épített kápolna jelzi. Szent Vendelnek, az állattartók védőszentjének tisztelete a hagyományos állattartás egykori jelentőségére utal. Ennek feltételeit az Ipoly-völgy rendszeres áradásokkal elöntött, ezáltal bő szénatermést adó rétjei és a falu körül elterülő legelőerdők biztosították. A községnek ezen a részén még őrzi néhány idős ház az észak-magyar palóc vidékekre egykor jellemző előtetős építési mód hagyományait. A falu lakói a kápolna mellett állítottak emlékművet az első és második világháborúban hősi halált halt drégelypalánkiak tiszteletére.
3. állomás: Szőlőhegy és pincesor
Az elénk táruló néhány présház, pince és a bokros, erdős terület látványa ma már keveset mutat a területen egykor folytatott szőlő- és gyümölcstermesztésből. A múlt századi filoxéra járvány és a mezőgazdaság átalakulása után a Kishegy, a Hajdúhegy és az Aranygomb hajdani több száz hektáros szőlő ültetvényei mára a töredékükre zsugorodtak. Művelésük felhagyásával eltűnik a múltat idéző táj, a tájra jellemző gyümölcsfajták sokasága, és eltűnnek a hagyományos műveléshez alkalmazkodott fajok is. Emlékként maradnak a régi művelési teraszok maradványai, beomlott pincelyukak, öreg présházak. A folytonosságot az üdülőnek felújított présházak és a körülöttük található új telepítésű ültetvények jelentik. A hagyományok továbbélését tükrözi a községben évenként rendszeresen megtartott szüreti felvonulás.
4. állomás: Patakmenti égeres
Az előttünk lévő patak és a patakot övező égeres egy – napjainkban a vízszabályozás miatt nagyon visszaszorult – élőhelyet képvisel, ami ritka fajok sokaságának ad otthont. A nedves környezetben szépen díszlenek a különféle moha- és zsurlófajok. Tavasszal tömegesen virít a sárga mocsári gólyahír. Az oxigénben gazdag vízhez kötődő vízi csigák. A kövirák, a kérészek és álkérészek, a tegzesek, a halak közül a kövicsík és a fürge cselle, a békák sok faja és a rájuk vadászó, közelben fészkelő fokozottan védett fekete gólya érzi jól magát a pataknak ezen szakaszán. A könnyen odvasodó puha fájú éger és fűz állományokban gyakran a szemünk elé kerülnek a harkályok leglátványosabb képviselői, a fekete harkály és a zöld küllő.
5. állomás: Sáferkút
A Börzsöny területén lehulló csapadék egy része a talajba szivárogva a vízzáró rétegek mentén összegyűlik és hosszabb-rövidebb idő után a felszínre bukkanva rétegforrásként jelenik meg. A hegységben több mint 360 forrást ismerünk, melyeket az itt élő emberek kutaknak neveznek. Természetvédelmi szempontból különleges, ritka élőhelyet képviselnek. A tiszta, egyenletesen hűvös vízben fejlődik többek között a foltos szalamandra lárvája is. Esős nyári napokon gyakran találkozhatunk kifejlett egyedeivel. A források az elmúlt korok erdőn dolgozó emberének fontos víznyerő helyet jelentettek, amit kiépítésük és elnevezésük jól jeleznek. A Sáferkút és környéke a Drégelypalánkiak által július közepén rendezett Szondy várjátékok egyik színhelye.
6. állomás: Őshonos és tájidegen fafajok
Az akác a köztudatban igazi magyar faként szerepel, valójában azonban Észak-Amerikában – az Applache-hegységben és az Ozark-platón – honos és Európába 400, Magyarországra mintegy 300 éve került. A védett természeti területeken nem kívánatos fa. Az őshonos fafajokból álló erdők területét elfoglalva a kialakult életközösségeket megszünteti, fajgazdagságukat elszegényíti. Példaként említhetjük, hogy egy gyertyános-tölgyes erdőben több száz növény és állatfaj élhet, míg az akácos erdőben alig néhány tucat. Az akác gyökerén élő nitrogénkötő baktériumok miatt a talaj nitrogén tartalma megnövekszik és ezt kevés növény faj képes elviselni, a csalán és a fekete bodza válik tömegessé. A Duna-Ipoly Nemzeti Park védett területén a jövő egyik fontos feladata a meglévő tájidegen fafajú erdők átalakítása őshonos fafajokból álló erdőkké. Utunkat folytatva a durván repedezett kérgű csertölgy, a finomabb kérgű kocsánytalan tölgy, a sima, szürke kérgű gyertyán és bükk őshonos állományaiban haladunk tovább.
7. állomás: Holt fa az erdőben
Az erdőben csak a faanyagot látó ember szemével nézve az odvas, korhadó, elpusztult fa nem kívánatos hulladéknak tűnik. Azonban a facsonkoknak, odvas, lábon száradt fáknak és a földön fekvő holt faanyagnak nélkülözhetetlen szerepe van az erdők életében, fajgazdagságuk fenntartásában, az erdei ökoszisztémák egészséges működésében. A fajok sokaságának nyújtanak mással nem pótolható élő- és búvó helyet, táplálékforrást. A korhadó faanyaghoz kötődő több ezer faj közül említhetjük a lebontást végző taplógombákat, a rovarok faanyagban fejlődő lárváit, az odú lakó madarakat, denevéreket és kisemlősöket. A Duna-Ipoly Nemzeti Park címerállata, a védett havasi cincér lárvái a bükkösökben lévő vastag holt faanyagot veszi igénybe a szaporodásához. A mindenki által ismert szarvasbogár lárvái a lábon száradt tölgyfák gyökerében, tuskóiban fejlődnek ki.
8. állomás: Drégelyvár
A várat először 1285-ből említik. A Hunt-Pázmán nemzetség Bozóki ága építtette – valószínűleg az akkorra már tönkrement Hont vára helyett, melyet csak mocsár és faszerkezetes falak védtek. Annak ellenére, hogy a XV. század első felében a várat megerősítették, a török 1552-es hódító hadjáratának megkezdésekor igen leromlott állapotban volt – főleg az 1549. évben a lőporraktárt ért villámcsapás miatt. Ekkor már Szondi György volt a vár kapitánya. 1552. július 6-9. között a vár Ali pasa 12 000 fős – nyolcvanszoros túlerejű – seregének nem tudott ellenállni, s a várvédők életének feláldozása ellenére elesett. A várat az ostrom gyakorlatilag romhalmazzá változtatta olyannyira, hogy az többé nem is épült vissza. A rom érdemi helyreállítása (az első kő visszafalazása) 1989-ben kezdődött meg, amikor a természetvédelem állt a törekvések élére. 1991-ben létrehozták a „Drégelyvár Alapítványt”, amely végzi a helyreállítási munkákat. Az elmúlt másfél évtized alatt mintegy 1100 köbméter fal került visszaépítésre. A várat a hősök síremlékét jelentő kegyeleti helynek kell fenntartani. Ehhez elegendő, ha megfelelően megerősítve, hitelesen látszanak a vár külső kontúrjai, illetve a valamikori belső elrendezése. Ehhez persze még sok munkát kell elvégezni…