Arany János: Szondi két apródja
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja
Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifjú térdel, kezükben a lant
A kopja tövén mintha volna feszület
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem ünnepet ület
„Mér nem jön Szondi két dalnoka, miért?
Bülbül-szavú rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!”
„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti sírván.
…S hogy feljöve Márton az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
„Szép úrfiak! Immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér zengeni többet:
Jertek velem, odalenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézízű sörbet. –„
Mondjad neki Márton, ím azt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
„Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma,
Jó illatú fűszer és drága kenőcs…
Ali győzelem ünnepe van ma!”
Hadd zúgjon az álgyú! Pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát,
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
„Szép úrfiak! a nap nyugovóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszínű kaftán,
Szél zendül az erdőn, – ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!”.
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsű marhát máglyába kihordat,
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
„Aztán-no, hisz úgy volt! Aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette:
Itt nyugszik e halmon, – rövid az eset –,
Zengjétek Alit ma helyette.”
Két dalnoka volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit – ezért öli bú –
Véle halni meg, ócska ruhába!
„S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó:
Leány-arcotok nap meg nem süti nála:
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála.”
Hogy vítt ezrekkel! Hogy vítt egyedül!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
„Rusztem maga volt ő…s hogy harcola még,
Bár ágyugolyótul megtör ina, térde!
Én láttam a harcot!…Azonban elég:
Ali majd haragudni fog érte.”
Mint hulla a hulla! Veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
„Eh! Vége mikor lesz? Kifogytok e már
Dicséretéből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! Vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”
Apadjon el a szem, amely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte.
Irgalmad, óh Isten, ne legyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
Kölcsey Ferenc: Drégel
Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek,
Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?
Nyughelye hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye! néma homály leng
Vad bokor árnyaiban szirteid orma felett.
Ah de romod tetején az örök hír égi virága
Csillagi fényében századok óta virúl. Cseke, 1825. május
Czuczor Gergely: Szondi
Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé.
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vajh támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bir ijesztni veszélyzaj?
S nem hat szüvére haláljaj?
A vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ad Ali, s népe reája rohan,
Van harczi zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harczra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harczriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
„Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen ki elűzze fejünkről,
Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány.”
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú
Jó Szondi kegyenczei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hová?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
„Édes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova mennetek út már,
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem.”
Igy Szondi.
Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harczol! előtte s utána halál
Kín jajja liheg, hova kardja talál.
„Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra.”
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata,
Toldúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelre fel ím Ali küldte követ
Zászlósan Oroszfalu papja siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
„Oh drága felem,
Jer, Szondi, velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad.”
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
„Esküt fogadok,
E helytt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
Élj boldogul! – én viadalra kelek.”
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
„Hát vesszen el, a ki szavamra nem ád”,
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolul,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arczra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérci fenyő
Rendíthetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat.”
Kettőnek aranyban ajándokot ad,
És drága szegélyzetü nyestkaczagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
„Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevit,
Elszenvedem, öntse ki bár rám:
Csak szánja meg két kicsiny árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom.”
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliát üti szűgybe,
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: „földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány.”
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
„Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honnért tusakodva kimúlni,
Mint gyáva sok életet unni.”
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk.
S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozmán elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik.
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorulva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett;
Ott szendereg, ő,
A harczkeverő,
Kit nem bira győzni veszély, baj,
Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.
Jobbágy Károly: Drégely
Úgy menni harcba, hogy a zord halál csak eshetőség, balszerencse dolga, s mások vérében, testén átbotolva a győzelem s az élet fénye vár. . . Úgy állni meg a gépfegyvergolyók sikongató és füttyös özönében, – mintha egy kertben állnék meg csak éppen – ¬figyelni ezt a fényes dáridót. . . s ahol maga a kis repesz – temérdek, vakon hinni, hogy semmi baj nem érhet, hogy nem bukhat el senki senki más itt, csak mindig ő, az ellenség, a másik. . . – nem hősiesség, inkább őrület! s csak aki részeg, az gondol ilyet. Csak aki részeg rumtól, vagy pedig akit belül vad indulat hevít, az bízik vakon – nem az ügynek éppen, de – önmagának végső győzelmében. Mégis, engem és annyi életet ez a remény hajtott a pusztulásba, hogy „bárki hullhat holtan itt rakásra, de én nem, nékem más rendeltetett”. -. O, édes, fényes, biztató remény! Kendő vagy te az elítélt szemén. A bennünk élő, forró ösztönök csodája vagy, el nem múló, örök. És az benned a leginkább csodás, hogy mikor nincsen kiút semmi más, s a szem is már a sírgödörbe lát, te bontod ki az élet zászlaját. Az életösztön véghetetlen úr. Az öngyilkost a víz szinére húzza s ha tud, úszni kezd öntudatlanul; a méreggel telt edényt összezúzza. . . Ijeszt, megrettent s ha kell, bátorít, velünk és értünk vívja harcait.
Ezt a belülről őrködő erőt ütötte félre a százötven ember ott Drégely alatt, négyszáz év előtt. – jelképpé nőve a történelemben. Csak aki hibbant, kötözött bolond, csak az nem tudta sorsát ott előre, hogy a halál az ő testére ront. De egy sem próbált megfutni előle. Ott egy fikarcnyit nem remélhetett senki se, hogy a holnapot megéri. . . de mást védtek már, – nem az életet, hanem hogy legyen mért másoknak élni. A szemük előtt nem a győzelem és nem medálok arany fénye égett, csak az, hogy minél kevesebb legyen, ki felperzseli sorra a vidéket, aki az asszonyt és a szűz leányt halomra dúlja, – ki a férfinépet rabláncra fűzi s viszi valahányt vad idegenbe, vert, örök cselédnek.
Hogy féltek-e? Hát féltek biztosan. (Mind hazudik, ki félelmet nem ismer.) Ott dörömbölt az agy boltozatán az életösztön, talán hogy segítsen, és kínált mindent, ezer ötletet: . . . az árulást. . . a nagy szultán kegyelmét. . egy fehér zászló kincset érhetett, de… nem lelt senki ott zászlóra kelmét. Mert nem becsülte azt az életet, mit janicsárok parancsára élhet. (Bár eddig is csak épp úgy élhetett, amilyen élet jutott a szegénynek.)
Százötven ember. Gyönge tíz brigád, (több dolgozik egy-egy építkezésen) kik sosem jártak felső iskolát – a történelmet tanítják ma nékem. Parasztok, szolgák, kis kézmívesek lépnek elém a sebhelyük mutatva, hogy hát a sebhely miért is esett? – és volt értelme nem borulni hasra? – hogy volt értelme „az édes haza s Krisztus” nevével elesni egy szálig? – hogy biztos-e az ország sorsa ma, vagy ismét véres csatatérré válik? Azt kérdezik, hogy készülök-e én példájuk nyomán halni, hogyha kéne, szülőföldemnek kiégett gyepén, fejem agyagos göröngyökre téve. S ki tizenhat év sok óráin át (munka után is egyetemre jártam) tanultam, – szíttam olyan tudományt, mely védelemnek jó lesz e hazában? Elnézem őket. Öseim talán. A szavak lágyan, palócosan szólnak. Drégelypalánki öreg nagyapám beszélt így régen még, vígasztalónak. Az a vidék, mely magasra emelt, így jön el értem, felveri a házam. Ki multjában e példákon nevelt, most arra int, hogy jövőjét vigyázzam. 4 Én nézek, lesek minden rebbenést. A szemem itt el nem kerüli semmi. Úgy figyelem a sárguló vetést, hogy ki próbálja kezét reátenni? S hogy ne jöhessen újabb szolgaság, arró1 beszélek, ami ellentéte: a testem minden apró pórusát kitárom most a Szabadság elébe. Öt hirdetem, hogy mint a levegő, olyan szükséges fogalommá váljon. S szívem mélyéből buggyannak elő, mik összeforrtak véle e világon: a legragyogóbb szavakat szedem össze, jövőnket méltóként mesélje, hogy aki hallja, rabja is legyen és ne fogadjon semmit el cserébe, csak azt, amit a szó értelme ád: Írásszabadság – nem kell magyarázat! Harcoltunk érte százéveken át, kimondjuk, s már a szó kelt maga lázat. Szólásszabadság – tudjuk mit jelent. S öt év elég volt rá, hogy jogainknak értelmét lássuk, s azt, hogy nem lehet nélkülök élni. – Meghalunk mi inkább. . Ilyen szavakból építem fel én a költeményt. Legyen a népnek bástya! Nem langyos rímek gyűjteményeként rakosgatom riadtan és vigyázva. Zúduljon! – mint az ekszkavátorok nagy puttonyából a beton a vasra; így nőljön – míg a nagyvilág forog ¬- igényünk tornya minél magasabbra. S ha úgy jön – nálunk ilyen a szokás ¬- nem mondjuk azt, hogy „hősi lesz a népünk”, csak egyszerűen, mint akárki más, a drégelyiek őrhelyére lépünk. Mióta élünk – kívül, vagy belül, e vidéken csak háborúban éltünk. Helyünk megálltuk mindig emberül, nincs hát miért egy pillanatra félnünk. Itt négyszáz éve az orosziak s akik Dejtáron, Vadkerten születtek, eltorzult arccal nézték, mint halad a friss búzában az, ki nem vetette. A munkát védték, amit két kezük és izzadtságuk ott körül teremtett. A nép ezt védi mindíg, mindenütt, s nem harcol az, ki semmit, soha nem tett. Csak aki alkot, az tudja, milyen keserves, művét elpusztulni látni. . . hogy zubog fel a vér ereiben és nekitámad, legyen az akárki. így védi fészkét a félénk madár, a farkas. . . és ha kell, a békés ember; így azt, aminek hiányában már a nyugodt fekhely és a béke sem kell: a kőműves a felrakott falat; a földműves az idei vetését, szenét a bányász lenn a föld alatt; a szerető – kedvese nevetését; az asszony otthon a mosott ruhát, a tanító a tanítványt vigyázza; férfi és nő és gyermek egyaránt, akár a gazda, úgy ügyel a házra. . . S a költő: meghal azokért, ha kell, kik megértik, hogy mit rejtett a versbe; a népéért, akiről énekel, s az eszméért, mely versre feltüzelte.
Budapest, 1952
Drégely vára
Nógrádi hegytetőn,
Egykoron büszke vár,
Mára ledőlt falak,
Néma romhalmaz áll.
Véres történelem,
Egy apró részlete.
Szondy, hős vitézinek,
Szomorú nyughelye.
Hatalmas sereggel,
Midőn jött az ellen,
Maréknyi a várvédő,
De nem hátrált egy sem.
Harcoltak végsőkig,
Utolsó csepp vérig,
S inkább meghaltak,
De kitartottak végig.
Négy hosszú nap volt,
Reménytelenségben.
Százszoros túlerő,
S kegyelem nincsen.
Midőn a vár elesett,
A győztesek serege.
Méltón tisztelegve,
Vitézinket temette.
Szondy várkapitányt,
A nagy budai pasa,
Tenkezével helyezte,
Végső nyugalomra.
Mementóul a hegytetőn,
Ledőlt romos falak.
Komor nyugalommal,
Őrzik a titkukat.
Szondy sírhelyénél,
Elidőzöm csendben.
S vitéz tette előtt,
Főhajtással tisztelgem.